"És mennyire benne van korunk egész tragédiája is"

Trapp Dominika kiállítása a Trapéz Galériában

2016. június 23-2016. július 29.
(Képek a megnyitóról itt)


Világvégét élünk át épp. Ha nem is a világ végét, de egy világ végét: a létformánk feszíti szét planetáris korlátait.1

Az emberi tevékenység következtében a Föld ökoszisztémájában végbemenö folyamatok — a klímaváltozás, az emelkedö tengerszint,
a fajok migrációjának és kihalásuknak gyorsuló üteme — egy új földtörténeti korszak bevezetését sürgetik.
Az új korszak kihívásaival való szembenézésre tett kísérletek nem adnak bizakodásra okot, és ha nem leszünk képesek meghaladni károkozó paradigmáinkat,
visszafordíthatatlanul töredezni kezdünk majd a barbarizálódás, az örökös válság és az ökológiai összeomlás felé.2

Korábban sosem tapasztalt léptékü és minöségü világégés okozói és elszenvedöi vagyunk, ami részben magyarázatot ad zavart fellépésünkre.
Honnan is tudhatnánk, miként kell viselkednünk egy olyan globális méretü fizikai és metafizikai katasztrófa elöszobájában,
amely egyszerre felfoghatatlan és elkerülhetetlen, már és még nem történik?3 Új konceptuális keretrendszert kell kidolgoznunk,
hogy egyáltalán névvel illethessük az ökológiai változásokat elszenvedö ember lelkiállapotait: “öko-bénultság”-unk következtében “öko-szorongás” lesz úrrá rajtunk,
míg végül teljesen felemészti tetterönket a “global dread”,4 a rettegés a jövötöl, amely terror és kilátástalan szomorúság elegyével terhes.
Azoknak a csoportját, akik mindezt elhiszik — hiszen jól tudjuk, sokan kételkednek a tudományos elörejelzésekben:
eszköztelen választók és potens politikusok egyaránt —, illetve ha hiszik, ha nem, elszenvedik, három csoportra osztja fel Jodi Dean politikafilozófus:
áldozatokra, megfigyelökre, és túlélökre.3 Az áldozatok, akik a legkitettebb területek lakosai: menekültek.
Többségük olyan országokból menekül, amelyek fejletlen gazdaságuk okán egyáltalán nem felelösek a klímaváltozásért, hiszen károsanyag-kibocsátásuk nem számottevö.
Dean a megfigyelök közé sorolja többek között a tudósokat, akik, operatív hatalmuk nem lévén, szintén tehetetlenek,
és depresszív elörejelzéseik már-már szubzsánert képeznek a klímaváltozásról szóló írások müfajában.
Ugyancsak ebbe a csoportba sorolhatjuk magunkat, az európai kontinens lakóit, akik egyelöre csupán a höségnapok számának növekedését,
enyhébb teleket és helyenként az elsivatagosodás jeleit figyelhetjük meg.5 Az elmúlt években tapasztalható migrációs tendenciákat tekintve,
azonban önámítás lenne kijelentenünk, hogy van még idönk a felkészülésre: az eddig csak híradásokból ismert,
távolban szenvedök most már az ajtónkon kopogtatnak, többezer kilométerröl érkeznek hozzánk a feltartóztathatatlan ökológiai változások nyomán gerjedö társadalmi feszültségektöl üzve.
A megfigyelök csoportján belül külön alcsoportot alkotnak azok, akik számára a vészterhes levegö egyszerre dús és fojtogató:
teoretikusokat és müvészeket igéz meg civilizációnk végének lehetösége, a melankólius “veszteség-elötti” állapot; s míg akadémiák bástyáitól,
galériák falaitól védett kiváltságos terekben versengenek különféle pre- és posztapokaliptikus, transz- és poszthumán koncepciók, a korszak, még,
nem hivatalos elnevezése “#anthropocene”-né használódik — félö, elöbb megy ki a divatból, mint hogy a valóságban eszkalálódna.

A kiállítás ebben a szellemi klímaváltozásban kíván egy hangsúlyozottan regionális áramlatot felmutatni: Magyarország,
az európai országok közül az éghajlatváltozást leginkább megszenvedö régió tagja és a Közel-Keletröl induló migrációs hullám tranzitországa,
ám a müvészeti közbeszédet mégsem dominálja az éghajlatváltozás témaköre — ahogy a politikait sem.

A változásoknak egyszerre állunk a perifériáján illetve kerülünk ideiglenesen a középpontjába, és én e sajátos téri helyzetben kísérlem meg kijelölni a müvész helyét,
és felmérni a kompetenciáit. Mindehhez egy félig-meddig elfeledett magyar festömüvész, Farkas István életmüvéböl merítek inspirációt,
aki egy szintén vészterhes korszakban festette baljóslatú éber álmokhoz hasonlatos müveit. A kiállításon látható képek a Szirakúzai bolond,
a Zöld és fekete illetve a Hullám címü festmények parafrázisai. Az appropriált tájelemeket már nem egy történelmi jelentöségü katasztrófa elöszele zilálja fenyegetövé,
inkább egy földtörténeti léptékü ökológiai összeomlás ábrázolásaivá minösülnek át.

“A festö érzi a tragédiát és tudja, hogy hiába minden, nincs segítség. De azért, fanatikus hittel mindig újrakezdi. Talán maga sem tudja,
mennyire benne van, testestöl-lelkestöl, képeiben. És mennyire benne van korunk egész tragédiája is.” — Nyilas-Kolb Jenö Farkas Istvánról, 1935-ben.6


1

Stephanie Wakefield: “What must I do” at the End of the World?, 2014

http://dev.woodbine.nyc/wp-content/uploads/2015/05/What-Must-I-Do-PUB.pdf

2

Alex Williams, Nick Srnicek: Accelerate Manifesto for an Accelerationist Politics, 2013

http://criticallegalthinking.com/2013/05/14/accelerate-manifesto-for-an-accelerationist-politics/

3

Jodi Dean: The Anamorphic Politics of Climate Change

http://www.e-flux.com/journal/the-anamorphic-politics-of-climate-change/

4

Glenn Aalbrecht: Psychoterratica

http://psychoterratica.com/index.html

5

Klímaváltozás, társadalom, gazdaság - Hosszú távú területi folyamatok és trendek Magyarországon; szerk.: Czirfusz Márton, Hoyk Edit, Suvák Andrea

http://nater.rkk.hu/wp-content/uploads/2015/12/klimavaltozas_e_teljes.pdf

6

Nyilas-Kolb Jenö: Farkas István. Budapest. BFF Kiadása. 1935. 28. p.




"And indeed the tragedy of our age is fully present in it"

An exhibition by Dominika Trapp at Trapéz Gallery

23, June, 2016-29, July, 2016
(The pictures of the vernissage are here)


We are in the middle of the end of the world right now. If not The End of the World, the end of a world: our form of life is on the brink.

With the consequence of human activity, the ongoing processes within the ecosystem of the Earth (climate change, rising sea-levels,
migration and the accelerating rate of extinction of species) call for the introduction of a new geological epoch.
The experiments undertaken so far of facing up to the challenges of the new era do not give cause for optimism.
If we are not able to exceed damaging paradigms, we will irreversibly move towards barbarization, perpetual crisis and ecological collapse.


We are now both actors and victims of an unprecedented world-conflagration, which partly explains our deranged reactions.
How could we know how to act properly in the time of an imminent physical and metaphysical global scale catastrophe,
which is inconceivable and at the same time inevitable, not yet but already happening?

In order to name the state of mind of the human experiencing ecologic changes, we have to elaborate new conceptual frames:
due to our “eco-paralysis” we will become subject to “eco-anxiety”, meanwhile our power for action will eventually be consumed by “global dread”,
a fear of the future burdened with a mixture of terror and hopeless sadness. Those who do believe all this – as we know,
many people doubt the scientific predictions; both powerless voters and potent politicians alike –, although whether they believe it or not,
they’re subject to it, can be divided into three groups according to political philosopher Jodi Dean: victims, observers and survivors.
The victims, who are the inhabitants of the most exposed regions, are refugees. The majority flee from countries which, due to their underdeveloped economies,
aren’t responsible for climate change since they don’t produce considerable amounts of harmful emissions.
Among others Dean places scholars with the observers, since given they possess no operative powers they are practically powerless,
and their depressing predictions almost constitute a sub-genre among writing on climate change. We could also place ourselves in this group,
the inhabitants of Europe, who so far are witness to the increase in hot weather and in places the signs of desertification.
Regarding migrational trends experienced in the last years, however, it would be self-delusion to declare that we still had time to prepare:
people who had until now only been visible in news broadcasts are today knocking on our door, having travelled several thousand kilometres
to our lands chased by the social tensions induced by unstoppable ecological changes. Among the observers there exists a separate sub-group of those
for whom the baleful air is both rich and stifling at the same time: theorists and artists are bewitched by the possibility of the end of our civilization,
the melancholic “pre-loss” state; and while, in privileged spaces protected by the bastions of academies and the walls of galleries,
various pre- and post-apocalyptic, trans- and post-human concepts compete, the still unofficial name of the period,
became „#anthropocene” – it’s to be feared that it will go out of fashion before escalating in reality.

The exhibition means to show an emphatically regional trend in this intellectual climate change: of the European countries Hungary is within the region
suffering most from climatic change, and also a transit country for the wave of migration from the Middle-East, yet artistic discourse isn’t dominated
by the topic of climate change – politics neither.

We’re standing on the periphery of these changes while also finding ourselves temporarily in the centre, and in this peculiar situation
I am attempting to mark out the place of art, and to measure its competency. For this I’m drawing inspiration from the work of a partly forgotten
Hungarian painter, István Farkas, who painted works not unlike ominous waking dreams from a similarly ill-omened period.
The pictures in the exhibition are paraphrasings of Syracusan fool, Green and black and Wave. The appropriated scenic elements are no longer shaken
by the winds of a historically significant catastrophe, but they have been regraded as depictions of
geochronological true-to-scale ecological collapse.

“The painter feels the tragedy and knows that all is in vain, there is no help. And yet, he always starts anew with fanatic faith.
Perhaps he himself doesn’t know how just much heart and soul are in his artwork. And how much the entire tragedy of our time are in it, too.”
Jenö Nyilas-Kolb on István Farkas, 1935.

1 Glenn Aalbrecht: Psychoterratica

http://psychoterratica.com/index.html

2 Jodi Dean: The Anamorphic Politics of Climate Change

http://www.e-flux.com/journal/the-anamorphic-politics-of-climate-change/

3 Klímaváltozás, társadalom, gazdaság - Hosszú távú területi folyamatok és trendek Magyarországon; edited by.: Czirfusz Márton, Hoyk Edit, Suvák Andrea
http://nater.rkk.hu/wp-content/uploads/2015/12/klimavaltozas_e_teljes.pdf

4 Nyilas-Kolb Jenö: Farkas István. Budapest. BFF Kiadása. 1935. 28. p.


Asarotos Oikos / Unswept Floor

September 9, 2016 In Trapéz Gallery, the event was a program of the Gallery Weekend Budapest
In the antiquity the so called „asarotos oikos” – the “unswept floor” – referred to a type of mosaic depicting the scraps of food
that were scattered around on the floor during the feasts. The lavish exuberance of food left on the floor illustrated the wealth of the family and
also the virtuosity of the mosaic artist. The wasteful character of contemporary economy is closely related to crises, such as climate change, that are prone to appear on a social level as well.
Seeing this, art cannot not talk about its own responsibility, while its own profuse nature generates conflict with those things which it intends to stand out for.